Öngyilkosság ellen némi felafejjel
siborze.kibernet.hu
Oldalak: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, összesen: (39)
Pit - mail - 2017.02.09, 01:36
Zolf

Ne haragudj de csupőa maszlagot írtál most,több féle nézet létezik a halál utáni dolgokra és az öngyilkosság elkövetésének következményére.Nos a hívők általában azt mondják van a menny meg a pokol,ha öngyilkos leszel akkor a pokolba kerülsz,ahol örökké szenvedni fogsz,ha jó voltál akkor a mennyekbe jutsz.Na most a vallásokon is több féle nézet van a mennyekbe kerülésre,van aki azt mondja nem számítanak a jó cselekedetek,vagyis nem jelent megváltást,hogy a mennyekbe jutsz e vagy a pokolba,a másik azt blablázza,hogy a jó cselekedetekkel a mennyekbe jutsz,a harmadik meg azt mondja,csak akkor jutsz a mennyekbe ha meg térsz istenhez,ha viszont nem térsz meg akkor hiába voltál jó ember a pokolba jutsz,oda ahova a gyilkosok és gerinctelen emberek,és még stb.... verzió van ezeket mondják a vallásosak.Aztán jönnek az ezotéria buzik és ilyen olyan nézetű emberek,akik azt mondják van újjászületés,és többször kell újjá születni míg meg nem tanuljuk amit meg kell tanulnunk,és nem tudni addig hányszor születünk újjá,bár ez egy értelmetlen baromság de ők tudják.Aztán ott vannak akik azt mondják ha meg halunk,akkor egy másik dimenzióba kerülünk át,aztán vannak akik azt mondják,ha öngyilkosok leszünk akkor a karmánk majd ott lebeg a nagy büdös semmibe és örökké ez lesz,aztán ott vannak akik azt mondják,energiává alakulunk mert az energia örökké él,aztán ott a lélek vándorlás,aztán ott vannak azok akik azt mondják ha meg halunk nem lesz semmi csak örök sötétség,kész vége.És végezetül választhatsz nézetet, elárulom van vagy 4000 fajta vallás és megannyi isten,meg van ilyen ezos meg olyan ezos,de egy biztos írhatnak könyvet,hogy xy járt a pokolban meg a mennyekben meg vissza küldték,meg meg halt és odaát volt aztán vissza jött,nincs igazi bizonyíték,minden akkor fog kiderülni,mikor mi kerülünk oda személyesen a halál kapujába.
Zolf - mail - 2017.02.05, 18:12
@Egy a sok közül

Igazad van annyiból hogy tényleg nem tudhatja senki hogy mi van odaát, legfeljebb csak elképzelései lehetnek. Annyi viszont bizonyos, hogy az öngyilkosság (amennyiben saját önző érdekekből követi el az ember) a létező legnagyobb bűnnek számít minden vallásban és kultúrában. Van olyan ország, ahol a sikertelen öngyilkosságot nagyon szigorúan büntetik és nem véletlenül.
Én csupán ahhoz a nézőponthoz tartom magamat, hogy az ember csakis saját maga felelős a cselekedeteiért és senki más. Ha valaki elcseszi az életét és koldusbotra jut (mint én) akkor az ne a világot tegye ezért felelőssé, hanem saját magát és fogadja el, hogy így kell leélnie a nyomorult életét, mert ezt hozta neki a sors.

Persze attól még megölheti magát, csak lehet hogy újrakezdés esetén mégrosszabb lesz az élete, esetleg újra sem kezdheti, csak szenved odaát az örökkévalóságig.
Persze az ember legyinthet arra hogy "mit számít a halál, hiszen onnan még úgyse jött vissza senki, senki sem tudhatja hogy mi van odaát, viszont arról mindenki tud hogy csakis szívás van ideát" és ebben a tudatban meg is ölheti magát. De ha mégis kiderülne, hogy az életnél is iszonyatosabb, pokoli kínszenvedésben lehet osztályrésze ha oda kerül? Kinek fogja tudni elmondani? Kit fog tudni figyelmeztetni? Hiszen őmaga már nem fog tudni rajta változtatni, mert örökre úgy marad.

Aki mindezek ellenére mégis az öngyilkosság mellett határozott, az soha ne abban a tudatban ölje meg magát, hogy majd "megváltásra talál odaát". Annak legyen tudatában hogy "az életnél is kínkeservesebb szenvedésben lesz osztályrésze", ennek vesse alá magát ha elkeseredésből öngyilkosságra kényszerül, és így menjen a halálba.
Egy a sok közül - 2017.02.05, 16:50
@Zolf

Elolvastam amit írtál és kicsit hiszem is, meg nem is. Senki nem tudhatja hogy mi van odaát igazából, amíg saját maga meg nem tapasztalta. De ki tudná ténylegesen igazolni valójában, hogy minden tényleg úgy van-e? Senki. Én azt mondom hogy a halálnál nincs jobb, hiszen onnan még senki sem akart visszajönni.
Az öngyilkosságot persze én is ellenzem, de mennyire jó volna már, ha egy szerencsétlen, nyomorult emberen megkönyörülne a Jóisten és átsegítené őt a másvilágra viszonylag gyorsan és fájdalommentesen. Egy szimpla infarktussal, vagy más halálos kórral, amihez lehetőleg nem társul túl sok szenvedés. A létező legnagyobb kiváltság az, ha valakit álmában éri a halál. Annál jobb sors a világon nincs! Ezt minden sorstól, korosztálytól és nemtől függetlenül állíthatom!
Online szótárfüzet - Tanulj a kedvenceidből, tegyed a szavakat szótárba, tanuld a mobilodon!
Zolf - mail - 2017.02.05, 01:28
Ide vetődtem erre az oldalra, gondoltam írok akkor már én is pár sort, hiszen itt pontosan megvan az a légkör, ami miatt nem fogok kitűnni.

Mindenek előtt én előre bocsátanám, hogy sokakkal ellentétben mérhetetlenül megvetem az önsajnáltatást. "Miért én? Miért velem történik? Mit tettem én hogy ezt érdemlem? stb."

A világ ok és okozati összefüggések alapján működik. Ergo minden cselekedetnek következménye van, amiért viszont vállalni kell a felelősséget. Az ember a sorsáért és az azt érő jó vagy rossz dolgokért maga a felelős és senki más. Az ember mindig csak saját magát vonhatja felelősségre elsősorban. Valaki vagy képes talpra állni, vagy beletörődik a sorsába és elfogadja azt. A kettő között nincs átmenet (legalábbis az önsajnálat, az én szememben).

Én sok emberrel ellentétben hiszek az olyan dolgokban, mint a karma és a túlvilág. Az én álláspontom szerint minden ember sorsa előre meg van írva (az előző élet cselekedeteinek függvényében) amit maga a karma diktál. Ergo, ha én egy véreskezű tömeggyilkos voltam előző életemben, akkor lehet, hogy egy nyomorult rabszolga leszek a következőben. Állítólag a karmát lehet befolyásolni (pl. ha valaki rossz karmával rendelkezik – ergo mindig balszerencsés, akkor jó dolgokat kell cselekednie, hogy a karmája is jóra változzon, amit viszont lehet hogy csak a következő életében fog megtapasztalni). Az, hogy ezek a dolgok milyen mértékben valósak, mindenki döntse el maga. Minden esetre én próbálok a saját nézőpontom szerint viszonyulni a világhoz.

Én jelenleg 26 vagyok. Az életem nem mondható kifejezetten vidámnak. Mint sokaknál, nálam is jellemző volt a zűrös család (állandó veszekedések, széthúzás, gyűlölködés). Gyerekkoromban elég sokat vertek (főleg apám), kamaszkoromtól egészen tini koromig pedig folyamatosan lelki terror alatt éltem. Napi szinten kaptam az ilyen és ehhez hasonló "bölcseleteket": "mennyi pénzbe kerülök", "egy életképtelen idióta senki vagyok", "minek élni, az élet egy szívás, nincs benne semmi öröm", "vagy végrehajtok mindent amit parancsolnak, vagy takarodjak az utcára" és még számtalan ehhez hasonlókat.
Ezek hatására szép, fokozatosan elkezdtem befelé fordulni és depressziós lenni. A világot az otthoni agymosásnak köszönhetően rendkívül pesszimista módon láttam és úgy voltam vele, hogy teljesen mindegy mi akarok lenni, úgyis csak szívás lesz az életem. Ezért nem voltak céljaim sem a jövőmet illetően. Mivel nehezen tudtam beilleszkedni, a gimiben emiatt potenciális célpont lettem. Mivel akik egyedül vannak, azokat könnyű betámadni, ezért barátaim se voltak. Az folyamatos iskolai és családi inzultusok miatt mániás depressziós, antiszociális és neurotikus emberré váltam, a sok éveken keresztül elfojtott stressz miatt paranoiás lettem.
A gimi után az első dolgom az volt hogy elköltözzek otthonról, ezért dolgoznom kellett. Sajnos a sok idegi berögződés (pl. állandó stressz, pánikszerű rohamokkal, vm. a kapcsolatteremtés teljes hiánya) nagyon megnehezítették a munkámat, ezért sok munkahelyet kellett otthagynom. Jártam „dili dokihoz” is kezelésre, de hiába voltak kezdeti javulások, a kilátástalannak tűnő helyzetem miatt mindig visszazuhantam. Végső elkeseredésemben rászoktam az alkoholra. Mivel önbizalmam egyáltalán nincs, nem látok semmi jót az életben, nem tudom mit jelent „szeretni” és alapvetően képtelen vagyok egyről a kettőre jutni, ezért állandóan a halál és az öngyilkosság gondolata foglalkoztat. Jelenleg már csak vegetálok és nem érdekel már semmi sem igazából.

Mivel mondtam az elején, hogy hiszek az olyasmiben, mint a túlvilág, ezért azt is sejtem, milyen sors vár az öngyilkosokra. Rengeteg témával kapcsolatos dolgot olvastam már (közöttük a „halálból visszatértek” beszámolóit is) és azt kell hogy mondjam, hogy az egymástól független forrásokban eléggé sok a hasonlóság.

A karma szerint az öngyilkos lelke a gyilkosság után teljes tudatánál van. Látja hogy mi történik körülötte, de ő viszont nem tudja ezt befolyásolni. Az első és legfontosabb dolog, a léleknek szembe kell néznie a tettének következményeivel. Ha volt családja akik gyászolják, akkor átéli azok fájdalmát. A lélekben megmarad minden érzés és gondolat ami a halála pillanatában vele volt. A halál után ezek rendkívül felerősödnek és ha negatív érzelmek voltak (csalódás, keserűség, bűntudat, harag, gyűlölet stb.) akkor ezek a léleknek további iszonyatos fájdalmat okoznak és itt még nincs vége.
A lélek egy köztes helyen marad a fizikai és az asztrál sík között, amit káma-lokának hívnak. Vágyak helyének is hívják. Az illető életében beteljesületlen vágyak, álmok most előjönnek, és további szenvedésre ítélik a lelket. A természetes módon történt halál esetén ez szintén megtörténik, de ezek az érzések fokozatosan múlnak el, amíg az illető élete pereg visszafelé. Ilyenkor adódnak az illető karmájához a jó illetve a rossz dolgok, amiket életében tett.
"A káma-loka pozitív élményei egyben azt is jelentették, hogy kapcsolatba tudott kerülni ennek a szférának az erőivel, felvette belőlük magába mindazt, amire szüksége lesz újratestesülésekor, az elkövetkező életében. A kínzó élmények viszont szeparálták, társtalan magányra ítélték, s ebben a periódusban képtelen volt arra, hogy a körülötte lévő erőkkel feltöltse magát. Az új életben ez, mint hiány fog jelentkezni, tehetetlenség, kudarc, betegség okozójává válhat.
A káma-loka végén az emberi kapcsolatok érzelmi és morális elintézetlenségei már tisztán összegyűltek. Várni fognak a tovább haladóra, amíg újra a Föld felé fordulva visszatér, s belőlük is építeni kezdi eljövendő életének karmáját."
DE MÁS A HELYZET AZ ÖNGYILKOSSÁG ESETÉN! Mivel az illető karmája nem tűnik el a test halálakor, ezért az vele marad és a léleknek még annyi időt kell itt eltölteni, amennyit a karmája diktál (pl. ha valaki 20 éves korában lett öngyilkos, viszont 80 éves korában kellett volna eredetileg meghalnia, akkor 60 évig itt marad a Földön, ráadásul a lélek számára az idő fogalma teljesen megváltozik, ergo az a 60 év lehet hogy 60.000 évnek vagy az örökkévalóságnak fog tűnni). Ezalatt az idő alatt az illető folyamatosan szembesítve lesz azokkal a dolgokkal, amik az öngyilkosság elkövetésére vették rá, amit újra és újra el fog követni. Ezalatt iszonyatosan fog szenvedni, elsősorban a saját lelkétől (ill. az abban tomboló negatív érzelmektől, ezen pedig ő már nem változtathat).
Ha nagyon sokára véget ért ez az egész kálvária, a lélek kap egy új esélyt hogy rendesen ledolgozza a karmáját egy másik életben. Természetesen az előző élet negatív, ledolgozatlan karmája is hozzáadódik az új karmához, ami az illető életét újra tönkre teheti. Ez a folyamat pedig több életen keresztül is folytatódhat, amíg a rossz karma el nem tűnik. Ergo az ember az öngyilkossággal nem hogy megszünteti, hanem még szaporítja is a gondjait, hiszen a halállal csak a fizikai test hal meg, az ember szelleme továbbra is élni és szenvedni fog.

Néha még ezeknek a dolgoknak az ellenére is úgy érzem hogy be kéne fejeznem, mert inkább vállalnám a túlvilági szenvedést (amit megérdemelnék) mint magát az életet. DE sokszor amikor eljutok addig a pillanatig hogy megtegyem, egy „belső hang” mindig megakadályoz.
"Még egy utolsó esélyt, még egyszer próbáld meg, hátha összejön stb."
Az a baj hogy én mindig bedőlök ennek a "belső hangnak" de végül mindig ugyanoda lyukadok ki, azaz sehová.
Továbbá magát az életben maradási ösztönöket sem túl könnyű leküzdeni. (Pl. ha vízbe akarja ölni magát az ember, a teste ösztönösen a víz felszíne fölött akarja tartani magát.) Ezek miatt pedig mindig elbizonytalanodom.
Ezért vagyok én azon a véleményen, hogy az ember töltse le azt az időt ami hátra van az életéből. Mint ahogy a raboknak is le kell tölteniük a büntetésüket a börtönben. Hiába szeretne megszökni az ember, a sorsa elől nem fog elmenekülni soha, még a halál után se.

A leendő öngyilkosjelölteknek minden esetre a figyelmébe ajánlanám a következő írást, mert elég sok igazság van benne:
http://www.hotdog.hu/letoltes/doksi/konyv-magazin/popper-peter-ongyilkossag
Greg - 2017.02.04, 22:58
Fiatal koromban szerettem a magányt. Sőt! Nem értettem a többi embert, hogy miért függnek egymástól annyira. De most... Szinte megfolyt ez a csönd és az egyedüllét. A fenébe is, pocsék remete lennék....Amióta megízleltem az igazi, vakító szerelmet és el is vesztegettem azt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, egyszerűen kibírhatatlanná vált a saját magam társasága.
Felnőtt férfiként vagyok kénytelen bevallani magamnak, hogy kezd megtörni a magány. A sors mintha szánt szándékkel terelne el minden kapcsolattól és zár be a saját magam börtönébe.
Nem igazán látom, hogy hova léphetnék, hogy kitörjek ebből a 22-es csapdájából....
- 2017.01.27, 21:15
Sziasztok 10 éves korom otta a halál foglalkoztat .Mindig meg akartam halni 8 öngyilkoság utánis a dokik meg meg akarnak menteni.De miért ???Én nem szeretnék élni sokat gondolkodom .Miért élek még.
tyler - 2017.01.20, 00:15
Kedves Anonim!
Egyetlen dolgot tudok csak tanácsolni: változtass nézőpontot. Te magad szűröd meg a külvilágból érkező információt, így azt is, hogy mások miként kezelnek. Próbáld meg elfelejteni egy kicsit a saját előítéleteidet/frusztrációidat és meg fogod látni, hogy tiszta fejjel egész más a világ amilyennek most látod. Ne gondold azt, hogy az egész világ összefogott ellened, mert ez egy marhaság. Te magad vagy saját börtönödnek az őre.
Legyél szabad és becsüld magad többre. Ha már tudsz magadra mosolyogni a tükörben, akkor jó úton jársz. :)
Minden jót! :)
anonim - 2017.01.15, 16:19
Hello, semmi kedvem élni ebben a világban, mindenki csak lenéz engem, kinevet, bántanak. Nem vagyok buta, főiskolát végeztem, s kinevetik bármit mondk, abból amit tanultam. Egyedül vagyok, van családom, de mégsincs, gúny vesz körül csak. aki még tartja bennem a leket, a pici babám, ő nem gúnyol, s kis kedves, de ő az egyetlen. amúgy már nincs kedvem élni, csak érte még itt vagyok.
abc - 2017.01.15, 14:15
Sziasztok! Elegem van. Fáradt vagyok. Nem akarok harcolni. Azt gondoltam, ha ennyire gyűlöl az élet, akkor biztosan rossz, bűnös vagyok, követtem el rossz dolgokat, nem is tudom, talán abban bíztam, így,helyreáll az univerzum egyensúlya, vagy könnyebb lesz elfogadni a rossz dolgokat - nem lett az.
Én már nem akarom folytatni, nem vagyok rá képes.
Persze tudom, hogy nem fogom megölni magam, gyenge vagyok hozzá. Még erre sem vagyok képes.
Pit - mail - 2017.01.14, 11:33
Én ugyan nem akarok öngyilkos lenni,vagyis nincs elég bátorságom hozzá,de sokszor jó lenne el tűnni,úgy sem sokan vennék észre nem is érdeklek senkit sem csak egy porszem vagyok ebben a hatalmas világban :(
Oldalak: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, összesen: (39)


banner



eXTReMe Tracker