Öngyilkosság ellen némi felafejjel
siborze.kibernet.hu
Oldalak: 1, 2, 3, 4, 5, 6, összesen: (39)
Én vagyok - 2017.04.21, 17:35
"Szia! Szerintem Te magad is látod, hogy ez inkább rögeszme, mint "valóság". Tényleg létezik és undorító a bullizmus - sajnos nagyon sokan sérülnek lelkileg a fiatalok közösségeiben-, de nem gondolom, hogy ez az érettségi után két évvel folytatódna, főként azért, mert ennek a műfajnak egy kis közösségben van közönsége, Te pedig már nem oda tartozol. Nekem innen úgy tűnik, hogy ez egy kórkép, ami kezelhető és nagyon fontos, hogy kezeljék! Az életedet, magadat gyökeresen másképp fogod látni, ha nem rejtegeted ezeket a gondolatokat, hanem elmész egy pszichiáterhez és elmondod neki. Ne habozz, ez nagyon fontos. Amíg nem lépsz fel ellene, mérgeznek ezek a gondolatok. Ne hagyd magad!
Admin komment "

Szia.
Azt hiszem félreértettél engem. Frissen érettségiztem le (1 éve),ez a fajta rögeszmém pedig az érettségi előtt fél évvel kezdődött,mivel voltak olyan szituációk,amikor úgy tűnt,hogy valami nincs rendben,de lehet,hogy ezt csak én képzeltem bele utólag(remélem). Mindenesetre nem tudok mit kezdjek magammal,még mindig úgy érzem,hogy valakik figyelnek,ami rossz érzéssel tölt el. Pszichológusnál még nem voltam,de nem is tudom hogyan kéne beszélnem ezekről a dolgokról. Ráadásul az utóbbi hónapokban sok emlékem a felszínre tört,és nehéz megemészteni a bántalmazást és a sérelmeket.


Admin komment:

Szia,
bocs a félreértésért.
Nem emlékszem, budapesti vagy? (Úgy rémlik, nem...)
Én inkább pszichiáterhez mennék el a helyedben, van belőle állami is, azért nem kell fizetni. Mondd el neki ezt a figyelés-dolgot is, meg szerintem nem jó tartogatni a múltbeli sérelmeket. A rosszullét megmérgezi az életedet, és semmi értelme, hogy ezekben a körökben forogjon az agyad, amikor van egy szakma, amelyiknek az a lényege, hogy segítsen ezekből kikerülni!
feleség - 2017.04.15, 20:12
Segítséget kérek A férjem öngyilkos akar lenni. Nem tudom lebeszélni nem hajlandó segítséget kérni. Mit tegyek? Mit van jogom tenni ilyenkor? SOS kérlek valaki adjon tanàcsot.

Admin komment:

Szia!

én a helyedben a Péterfy Sándor Krízis Ambulanciáját hívnám, hogy mit tanácsolnak ilyen helyzetben.
Alsó Erdősor u. 7.(hétköznap 5-15)
06-1-3 215-215 (108-As mellék)

Vagy lelkisegélyszám, ami erre van elvileg: 116-123
http://www.ongyilkossagmegelozes.hu/uploads/1/6/9/7/16974506/sz%C3%B3r%C3%B3lap_a6.pdf
Persze neki kellene segítséget kérnie, de ha ő nem kér, legalább neked mondjanak vmit, amivel hátha tudsz segíteni.

Vagy ismerek egy nagyon-nagyon-nagyon jó és emberséges pszichiátert, ha mégis mutatna hajlandóságot, hogy legalább beszéljen valakivel. Igazából ilyen helyzetben nincs mit veszítenie azzal, h beszél vkivel.

Zoli - 2017.04.10, 14:05
Sziasztok!

41 éves vagyok. Én egy neurodegeneratív betegségben, Parkinson kórban szenvedek már 4. éve.
Ez együtt jár motoros tünetekkel (izommerevség, remegés, meglassult mozgás) és nem motoros tünetekkel is (lelassult gondolkodás, szorongás, depresszió, nem tudok semminek sem örülni).
Bár szedek rá gyógyszert, de ez a betegség nem gyógyítható, napról napra rosszabb lesz, és egy idő után lehet, hogy tolószékbe kerülök, nem tudok egyedül felöltözni stb.
Az utóbbi időben szinte mindennap gondolok az öngyilkosságra, mert úgy látom, hogy ennek az életnek nincs értelmel, és ez egyre rosszabb és rosszabb lesz.

Admin komment:

Minden betegség más lefolyású, és csomó faktoron múlik. Ettől nem lesz könnyebb, de azt, hogy 10 év múlva mi lesz, senkinek az életében nem lehet megjósolni. A betegség önmagában is rettenetes teher (bár van, aki meg tudja úgy élni, hogy ne mérgezzen meg többet az életéből, mint amennyit úgyis), és a depresszió pedig szintén külön magában is képes mindent leblokkolni. Neked meg kijutott mindkettő. De a depresszió kezelhető, meg a Parkinsonra is vannak eljárások, gyógyszerek, kezelések. És mi van, ha ezekkel a segítségekkel még lenne időd egy csomó értékes élményre, érzelemre? 10-20 jól megélt év nem 40-50, amennyi még "járna", de nagyon sok mindenre elég lehet.
katalin - mail - 2017.04.09, 22:04
66 éves özvegyaszony vagyok. Párom ez év január 25-én hagyott egyedül. Sajnos fájdalmam feldolgozni nem tudok. Egyedül élek a lakásban, amerre nézek minderől ő jut eszembe. Főleg a késő esték borzalmasak.
Nincs kedvem semmihez, egész nap az üres szobában ülök, és jár az agyam. (TV-rádió, külvilág nem érdekel)
Rémálmaim vannak ÍPl férjem hív, hogy miért nem jössz, megigárted, hogy nem hagysz egyedül.
Ezen dolgok folytán a nap szinte 24 órájában azon töröm a fejem, hogyan tudnél a leggyorsabban és legfájdalommentesen hozzákerüli. Egy lányom van, sajnos unokám nincs aki felvidítana. A lányom naponta 1-szr telefonál, de sokszor már vele sincs kedvem beszélni. Kiégtem, Üres az agyam.
Ha tud adjon tanácsot mit tegyek.

Admin komment:

Én lakást váltanék, és keresném a lehetőséget, hogy más embereken segítsek ha lehet, pénzért, de akár önkéntes alapon is, pl. idősgondozás, gyerekfelügyelet, stb.
dean - 2017.04.08, 00:49
A gond ott kezdődik, hogy az emberek nem tudják tisztelni a halált. Csak menekülőutat és az elmúlást látják benne, nem pedig a kiteljesedést. Voltak idők és még ma is vannak kultúrák, akik felismerték, hogy a halál is értelemmel és céllal bír. Aki ezt nem veszi észre és csak a sötétséget látja benne, az az életét sem tudja teljességben leélni.
Folyton hiányolunk valamit. Gazdagságot, szerelmet, törődést, hibák jóvátételét, megbocsájtást... Csak élni felejtünk el mindeközben, és a frusztrációk fátyla eltakarja előlünk a valódi célt.
"Think outside the box" pontosabban próbáld meg felülről szemlélni az életed. Minden mozzanatban ott van a továbblépés lehetősége, minden szituáció magában hordozza az értelmet és a válaszokat. Ha nem lesütött szemmel járnánk, meglátnánk másokban azt amit annyira keresünk. Nem gépekkel vagy szellemekkel vagyunk körülvéve. Nem csak üres statiszták azok az emberek akikkel naponta kapcsolatba lépünk. Még az idegenek is tudnak szavak nélkül segíteni és vigasztalni minket, ha képesek vagyunk meglátni, átérezni és magunknak tudni az örömüket és a boldogságukat.
Sosem vagy egyedül. A magány érzete önnön kezünk által kovácsolt börtön, ami meggátol abban, hogy közelebb kerüljünk másokhoz.
Ha fejlődésként és tanulásként tekintünk az életünkre, a halált is tisztelni kezdjük s amikor majd eljön a napja egy hosszú és boldog életet követően, akkor emelt fővel és kiérdemelten léphetünk tovább és talán az utolsó gondolatunk is az lehet: "Megérte".
John - 2017.04.02, 00:15
Kedves Anna!

Valamiért különösen megérintett az írásod. Látni, hogy komoly nő vagy. Ugyanakkor fura látni az írásodból sugárzó határozottság és esendőség egyvelegét. Tudatosnak látszol, és tudod, hogy mindig eljön az "első lépés".
Említetted, hogy sok emberrel találkozol a mindennapjaid során és, hogy ezek csak üres szociális kapcsolatok. Lehet, hogy csak jobban ki kéne nyitnod a szemed. Meglátni azt ami nem nyilvánvaló. Az emberek általában félnek kimutatni a valódi érzéseiket, és gondolataikat. Nagyon ritka az az ember aki kendőzetlenül és őszintén megnyílik a másik ember előtt. Főleg, ha csupán egy rövid találkozásról van szó.
Gondolj bele, hány ember akarhatott téged közelebbről megismerni? Hányan fojthatták vissza az őszinte szavakat? Tapasztalatból tudom, hogy bár nem vagyon antiszociális ember, mégis bitang nehéz teljes őszinteséggel megnyílni egy másik ember előtt. A másik szeméből ez a visszafogottság és kimértség érzéketlenségnek vagy nemtörődömségnek tűnhet.
Ez a dolog oda vissza működik. Ha törekszel a saját nyitottságodra, akkor másokban is hamarabb meglátod a hajlandóságot és a szimpátiát. Próbáld ki, maximum hülyének néznek. :)
Túl rövid az élet ahhoz, hogy belemerüljünk a megszokásba és a társadalmi elvárások kényszerűségében. Nem azt mondom, hogy anarchistának vagy őrültnek kell lenni, csak azt, hogy ne légy a saját korlátaid rabja. Ha csak egy-egy pillanat vagy élethelyzet erejéig is, de próbálj meg lépni egyet mások felé, még ha valami azt is súgja, hogy kínos, nem illendő vagy nem diplomatikus. [email protected] rá! Mind emberek vagyunk, nem pedig gépek. Vágyunk egymás közeledésére, kiszámíthatatlanságára és őrültségére.
Én is ismerem a magányt. Tudom milyen érzés totál egyedül lenni a gondolatokkal és az emlékekkel. Főleg esténként. Mégis, nap mint nap találkozok remek emberekkel és szituációkkal, akik még ha egy pár pillanatra is, de feledtetik velem azt, amiért nap mint nap vezeklek. Az ment meg, hogy tudatosan keresem ezeket a frissítő dolgokat és személyeket. Ha ridegnek vagy félénknek látszanak, akkor én szólítom meg őket és 70%-ban csodálatos dolog történik ezután. Persze a maradék 30% elküld a sunyiba vagy továbbra is ignorál, de van még pár milliárd lehetőség rajtuk kívül. :)

Remélem hamarosan megtalálod újra ez "első lépésed" és szívből remélem, hogy ez a szürke állapot csak egy átmeneti döccenő.

Szép napot! :)
Anna - mail - 2017.03.24, 07:05
Alólam is most nagyon kicsúszott a talaj. Nagyon a határán vagyok az öngyilkosságnak, sok energiámba belekerül, hogy ezt napról napra húzzam.Sok a munkám, tele van előre bejegyzett ügyfelekkel a naptáram. Viszont a mindennapos 12 órázásba, az állandó jellegű megfelelésbe, az ennek ellenére nagyon vegyes visszhangba , a legrosszabbtól a legjobbig, belefáradtam, kevésnek érzem a sikerélményt ami éltethetne. Belefáradtam. Kiégtem. Egyedül érzem a nagyvilágban magam, hiába vesz sok ember körül engem.Magányos vagyok, csak lógok a világban. Jönnek-mennek az emberek, de lelkiekben nem kötődöm senkihez sem. Komolyan senki nem vesz. Ha rosszkedvre-depresszióra panaszkodom, csodálkozik az a néhány ember,akinek ezt bevallom,mert egy sikeres, elégedett embernek hittek engem. Félek ugyanakkor az öngyilkosságtól,mert a szervezet küzd mindig magáért. Valóban sikerülni fog? Vagy csak azt érem el, hogy tartós kárt teszek mindössze magamban,és mindössze egy testi vagy szellemi fogyatékos embert csinálok magamból?Mi a gyors és biztos módja a halálnak, amikor az ember nem sokáig küzd, és tutira mehet? Az idegen emberek nem nyújtanak segítő kezet, ők ezt a mélypontot nem élik át, nem éreznek együtt veled, elmennek melletted. Viszont ha kiutat keresel, az sokszor nem azonnal mutatja meg magát. Van e türelmem a kiútkereséshez? Lesz e egyáltalán kiút és ha igen, mikor mutatja meg önmagát? Előző öngyilkossági kísérletem előtt sokáig kerestem a kapaszkodót az életben maradáshoz, a kiutat a halál árnyékából, de azt hiszem most már nincs annyi türelmem hozzá, hogy keressem megint, életem ezen pontján.Előző öngyilkossági kísérletem után is nagyon sokára, több év múlva jött el a kiút első kockája. Ezt meg nincs most erőm kivárni. Belefáradtam.

Admin komment:

Azt nem írod, hogy mivel kerested legutóbb sokáig a kiutat? A klinikai depresszió kezelhető, van rá gyógyszer (és tapasztalatból mondom, hogy segít). Azt írod, hogy sikeres vagy, így el tudsz menni terápiára, ami egyes esetekben felér egy ideiglenes megváltással. Tedd meg, a nem hozzáértők nem tudnak ilyesmiben segíteni, különösen, ha nem is nyilvánvaló, amivel küzdesz.
Szerencsétlenke - mail - 2017.03.13, 15:37
Dani! Élsz még? Én benne lennék. Nem bírom már tovább...
Szerencsétlenke - 2017.03.13, 15:22
Dani! Élsz még? Én is benne lennék. Nem bírom már tovább...
VALAKI - mail - 2017.03.13, 12:16
34 éves lány vagyok. Öngyilkos akarok lenni de félek nem sikerülne és csak a zártra jutnék. De a komoly önsértésen is már gondolkozok vagy 2 hete.Állandóan ez jár a fejemben. Nem látok más kiutat. Már semmi sem érdekel. Amit egyik nap akartam a másik nap már nagyon elutasítom. Tudom ha bárkinek is elmondanám nem venné komolyan vagy túl komolyan venné.
A vendégkönyv ehhez az oldalhoz tartozik: siborze.kibernet.hu - Tippek, ha öngyilkos gondolataid lennének
Oldalak: 1, 2, 3, 4, 5, 6, összesen: (39)


eXTReMe Tracker